Valér

Hídlap

Mi lettünk “azok a szülők”… – Dió blog 27. rész

Azt hiszem, valahol mindig visszakapjuk a sorstól azt, ahogyan élünk, viselkedünk, gondolkodunk. Most mi is visszakaptuk, hiszen mi lettünk “azok a szülők”…

Elmentünk wellnesszelni négyen pár héttel ezelőtt – annak ellenére, hogy megfogadtam, csak négyesben, amíg picik gyerekek, nem megyünk el. De rossz idő volt, édesapa otthon volt egész hétvégén, kicsi a lakás, nem volt más program, így ez tűnt a legszuperebb ötletnek. Édesapa mindent el is intézett, lefoglalta a szobát, nem is volt messze a szálloda, totál idillikus volt az egész.

Megérkeztünk, kipakoltunk, és mehettünk is a vízbe pancsolni, kicsit szaunázni, együtt lenni.

Majd jött a fekete leves – a vacsora. Mi lettünk azok a szülők, akikre mutogatni szoktak, és összesúgnak a hátuk mögött, és inkább arrébb mennek 3 lépést, majd leszögezik, “Na, az ilyen családok miatt nem megyünk soha többet bababarát helyre.”

Mind a két gyerek totál kifárasztotta magát a fürdéssel, kevés volt a délutáni alvás nekik, és mindemellett még éhesek és nyűgösek voltak, így az este végére bolondok házává vált az életünk. Korcival konkrétan nem lehetett bírni, üvöltött, hisztizett, fetrengett a földön, hol kijött az etetőszékből, hol visított, hogy tegyük vissza, hol könyörgött a kajáért, hol kiköpte, hogy neki ez nem kell, hol a szekrényeket akarta kirámolni, hol fogta magát és elindult világgá, hol csak kézben volt el, és így tovább. És bennünk ment fel a pumpa – főleg bennem, mert azt gondoltam, hogy basszus, nehogy már itt se tudjak rendesen megvacsizni, nem elég, hogy otthon állandóan kihűlt kaját eszek, futva, mert mindig van mit csinálni, de eljövünk egy szállodába, ahol baromi jó a kaja, és akkor még itt se ehetek, mert a gyerekeim tombolnak? De persze, ők igazán nem tehettek róla, mert csak annyi történt, hogy baromi fáradtak voltak, és legfőképp unatkoztak.

Egyszerűen nem is értem, hogy az ilyen helyeken miért nem lehet extra szolgáltatásként kérni egy moderátort, aki a vacsora alatt foglalkoztatja a gyerekeket, hogy a szülők nyugodtan tudjanak enni úgy, hogy közben egymás mellett ülnek, nézik a gyerekeiket, és azon elmélkednek, hogy mennyire szerencsések, hogy ilyen klassz családjuk van. De mivel nem ez volt, a gyerekeim acsítottak, na, és eldurrant az agyam:

– Nem elég, hogy otthon nem tudok normálisan megkajálni, de hogy itt se bírtok két percet nyugton lenni, azt már tényleg nem hiszem el!

Édesapa rám nézett, tudta, hogy mennyire imádom a szállodai kajákat, hogy mennyire imádok enni, és látta, hogy kábé a sírás kerülget, úgyhogy fogta – pedig alig evett még ő is, és én meg tudom Róla, hogy utálja, ha nincs tele a pocakja, mert ő is baromi feszült lesz tőle -, de ennek ellenére felállt, és elvitte a gyerekeket, hogy tudjak enni. Én pedig ott maradtam, tele hálával és csalódással, hogy mi a francnak kellett kiborulnom, de ha a szívemre teszem a kezem, olyan jó volt egy kicsit nyugodtan enni…

Közben persze akaratlanul is végignéztem az étteremben tartózkodók arcán, és szinte mindenhol azt láttam, csóválják a fejüket, hogy minek az ilyennek gyerek, aki ennyire nem bírja megnevelni. Holott marhára nem erről van szó, hanem arról, hogy egy hosszú napon voltak túl a gyerekek, és uncsi volt nekik az étterem, viszont nem mehettek el, mert még picik. Nem akartak ők lejáratni minket, csak unták a banánt, én meg túl éhes voltam abban a percben, hogy higgadt tudjak maradni.

És akkor szembesültem azzal, hogy bármennyire is azt szajkózom, nem vagyok előítéletes, mert nem tudjuk, hogy az a kicsi idő, amit látunk egy család életéből, mennyire tükrözi a mindennapokat, de ha én láttam volna saját magunkat kívülről, ugyanazt gondoltam volna én is, mint sokan mások: a gyerekeim neveletlenek, mi pedig baromi türelmetlenek vagyunk.

De az is igaz, hogy egyszer csak mindig kisüt a nap, mert másnap a gyerekek kipihentek voltak, és a reggelinél olyanok voltak, mint a kisangyalok. Rengeteget ettek, nézték a Velencei-tavat, tök jó helyen ültünk, lekötötte őket a táj, a hóesés, a futó emberek – igen, van aki hóesésben fut -, és végre minden olyan idillikus volt.

Halász-Szabó Klaudia
Diós Könyvek

  • Szörnyen jó mesekönyv egy esztergomi kötődésű írótól

    Pifkó Célia, esztergomi kötődésű író könyvét tegnap mutatták be Budapesten, a Várkert Bazárban. A „Szörnyek a szobádban” című színvonalas, bájos alkotást Orosz Annabella illusztrálta és a Képmás kiadó gondozásában látott napvilágot. Az esztergomi kötődésű író édesapjáról utcát is neveztek el.

    Hídlap
  • Megújult a községháza Dömösön

    Nyolcvan millió forintból újult meg a községháza Dömösön a Terület- és Településfejlesztési Operatív Program (TOP) pályázatán nyert támogatásból, valamint az önkormányzat saját forrásából. A korszerűsített épületet szerdán adták át.

    Hídlap