Máté, Mirella

Hídlap

A látás csodája – Dió blog 32. rész

Elég rossz volt a szemem, ezért állandóan szemüveg vagy kontaktlencse viselésére szorultam, ha nem csak foltokat szerettem volna látni. A foltokkal sincs semmi baj, mivel ismerem a lakás minden szegletét, ezért nekimenni sosem mentem neki semminek, igaz a tévézés kicsit unalmas, ha nem látom tisztán az emberek arcát, ezért itthon mindig szemüveget viseltem, hiúsági okokból pedig, ha kimentem az utcára, az esetek 90 százalékában kontaktlencsét. Na, jó, praktikai okai is voltak a lencsének, mert napszemüveget csak erre tudtam felvenni, dioptriás napszemüveget pedig sosem csináltattam, mivel a napszemüveg a családunkban igencsak fogyó eszköz. Sosem költöttem napszemüvegre 2000 forintnál többet, és sosem bírta egyik napszemcsim se egy szezonnál tovább – persze megfordult a fejemben, hogy vajon, ha drágább szemcsit vennék, akkor tovább bírná-e. Ezt amúgy a téli csizmáknál is minden évben eljátszom, hogy, ha egyszer többet áldoznék egy csizmára, akkor vajon több telet bírna-e ki, – de mivel annál sokkal smucigabb vagyok, ezért ez sosem derült ki – se drága napszemcsi, se drága csizmi…

Mivel elég sok minden összejött mostanában, ezért egy nap felkeltem, és azt gondoltam, kapja be mindenki, most csak magammal fogok foglalkozni, és azzal, ami az utóbbi időben igencsak megcsappant, az önbizalmammal, és annak helyreállításával. Szóval úgy döntöttem, megműttetem a szemem…

Már egy ideje egyébként is terveztem, de sosem volt jó az időzítés, mert ősszel az oviba való beszoktatás, aztán a szertartásvezetői tanfolyam, aztán jött a tél, tudtam, hogy megyünk majd snowboardozni, oda meg nem lenne jó frissen műtött szemmel menni. Szóval, valahol csak kifogásokat kerestem, mert amellett, hogy egy rakás pénzről van szó, mégiscsak a szemem világa volt a tét.

De miután visszajöttünk a téli kiruccanásról, – ami egyébként borzalmas volt, mert Kornél benyalt valami vírust, emellett durván fogzott is, a 4 napot, amit Ausztriában töltöttünk, visítással töltötte, de nem azon a bájos, kisgyermeki hangján, hanem az igazi, dobhártyaszaggató visító üzemmódban. Emellett csak az én kezemben volt el. Szegény édesapa próbált volna segíteni, de Kornél mereven tiltakozott bárki ellen, aki nem én voltam.

Szóval nekem a csúszásra a 4 napból az utolsó fél nap adatott meg.

Lelkileg és idegileg totál kikészültem, mert kifizettünk egy rakás pénzt, tök sokat utaztunk azért, hogy az én egy szem kisfiam üvöltését hallgassam. A 3. nap végére idegroncs voltam, még jó, hogy volt futópad a panzióban, mert legalább le tudtam vezetni a feszkót egy kicsit.

Szóval összejöttek a dolgok, hazajöttünk, hívtam anyóskámat, hogy jöjjön már fel, mert szeretnék elmenni egy előzetes állapotfelmérésre, ugyanis szemműtétre készülök. Az anyósom egy igazi tűzrőlpattant menyecske, bármit mondunk neki, vagy kérünk tőle, rögtön jön, fantasztikus egy asszony. Imádjuk, mert rengeteget segít, amikor csak szükségünk van bébi csőszre, lehet rá számítani, – ha épp nem utazik valahova, vagy nem süt perecet vagy zserbót, mert egy tipikus nyugdíjasról van szó, aki azért elég sokszor elfoglalt. 🙂

Szóval Ő feljött én meg elmentem az állapotfelmérésre, ahol kiderült, hogy minden szuper, és ha gondolom, megszabadítanak a mínuszos dioptriától. Mondtam, hogy ez isteni, és amint lehet, műtsenek meg. A doki szuper cuki volt, pár nap múlva, már ott is voltam a műtéten.

Magáról az eljárásról nem szeretnék írni, mert nem akarom a saját érzelmeimet belevinni, viszont, ha valakinek szüksége van infóra, privátban nagyon szívesen válaszolok.

Tudtam, hogy a magasabb árú műtétet szeretném, mert a kevésbé drága műtét után előfordulhatnak nagy fájdalmak, és tudtam, hogy a két gyerek mellett – még, ha itt van anyósom is – nem lehetett volna lehetőségem, hogy egy lesötétített szobában 3 napig feküdjek. Egyrészt, mert annyira kicsi házban lakunk, hogy nincs egy hely, ahova elvonulhattam volna, másrészt pedig a gyerekek sem tolerálták volna, ha anya egyszer csak kivonja magát a forgalomból.

Szóval ott voltam a megadott időponton – reggel 8-ra – és szépen lassan el is kezdődött a folyamat. Egy utolsó vizsgálat, a doki szupercuki volt, mondta, hogy nem garantálja, hogy én leszek az első, de minimum a második, hogy siethessek haza a picikhez. Első lettem…

Most pedig átugrom a műtéti részt, onnan folytatom, hogy kitántorogtam a műtőből, és bevallom, kutyául voltam. Nem tudtam kinyitni a szemem, viszont ömlött belőle a könny, meg szerencsére az orromból is, szóval nem tudtam, hogy éppen mimet töröljem, és már épp elmerültem a saját önsajnálatomban, mikor kijött a következő megműtött, aki vidáman mesélte, hogy mennyire szuperül van, és milyen jól lát. Na, ez betette a kaput, mert tudtam, hogy Ő a kevésbé drága fajtájú műtétet választotta, és erre itt szambázik vidáman, látóan. Elkezdtem pityeregni, és kérdezem az asszisztens hölgytől, hogy hogy lehet az, hogy én a drágább műtétet választottam, és majd megpusztulok, ő meg a kevésbé drágát, és mennyire szuperül van, mire jött is a válasz, hogy én csak pár óráig leszek rottyon, de neki később lesz rossz, és tovább is fog tartani. Na, jó, megnyugodtam.

Egy fél órás pihenő után mondták, hogy akkor le kellene menni a vizsgálókba – mert persze a műtő az emeleten volt, én meg magas sarkúban, szóval mondtam, hogy naná, menjünk, de ha nem gond, nem venném fel a cipőmet, mert nem akarom rögtön nyaktöréssel kompenzálni a szemműtétemet. Szóval mezítláb – illetve egy szuperszexi lábzsákban és csukott szemmel lebotorkáltam a vizsgálóba, ahol apukám már várt. Na, mikor meghallottam a hangját, eltört a mécses, és elkezdtem pityeregni, mert tényleg annyira rosszul voltam – még jó, hogy én voltam az első, mert ha láttam volna mást, aki ilyen állapotban van, mint én, lehet kifordulok a klinikáról – lóvé ide vagy oda. De túl voltam rajta, apukám hazahozott, és láss csodát, pár óra múlva tényleg jobban lettem, és másnap már csak az enyhén bevérzett szemem emlékeztetett arra, hogy valaha is rossz volt a szemem.

Ezt csak az érti meg igazán, akinek rossz a szeme, hogy milyen az, amikor éjszaka felkel az ember klotyira, és mindent lát. Fantasztikus érzés, életem egyik legjobb döntése volt, hogy belevágtam. És még az önbizalmam is nagyobb lett…

Halász-Szabó Klaudia
Diós Könyvek