Máté, Mirella

Hídlap

34 éves lettem én – Dió blog 34. rész

Mielőtt elkezdem begépelni az aktuális cikkemet, előtte pár nappal már gondolatban megírom a nagy részét. Gyűjtöm az emlékeket, kreálom a mondatokat, sokszor annyira belemerülök a gondolataimba, hogy egyenesen pipa leszek saját magamtól. De szeretem ezeket a perceket, mert ilyenkor csak én vagyok és a gondolataim. Ezeket általában a gyerekekkel való séták során szoktam kivitelezni, szívom be a levegőt, és egy teljesen másik dimenzióba süllyedek. Tudom, el lehet őket engedni annyira, hogy csak saját magammal foglalkozzak.

A 34. cikkre került sor, és pont a 34. életévemet töltöttem hétfőn. Gondoltam, írok valami karizmatikus bejegyzést, de mivel semmi karizmatikus nem történt, ezért úgy döntöttem, írok inkább egy kicsit magamról.

34 éves vagyok, van két gyönyörű gyerekem és egy számomra nagyon különleges férjem. Szeretem az életemet, még ha sokszor baromira nehéz is. A gyerekekkel, a párkapcsolattal és a családi körrel egyaránt.

Hiába vagyok már lassan 4 éve édesanya, azt érzem, hogy mostanra értem meg, és mostanra lett a szende, félénk kislányból igazi nő. Ebben nagy szerepe van a férjemnek, aki a nőies vonalat abszolút támogatja, és neki hála, megvettem életem első magas sarkú cipőjét, amiben érdekes módon tudok járni, és egész meg is szerettem, pedig előtte sose volt, mert nem éreztem az egyéniségemhez passzolónak.

Eddig az a tipikus, balerinacipős, térd alá érő, színes szoknyát viselő kislány voltam, télen a nyakig bebugyolálós fajta, aki a bakancsot részesíti előnyben a csinos csizmával szemben, aki a nagykabátot szereti, a csinos szövetkabáttal ellentétben. Az az igazság, hogy gyűlölök fázni, és ezen valahogy a mai napig nem tudtam változtatni, márpedig a csinos ruhákban általában fázik az ember. Nem is értem azokat a csajokat, nőket, akik télen képesek miniben, derékvillantós kabátban járni, csak azért, hogy divatosak, “trendik” legyenek.

Aztán valami megváltozott. Más lett a párkapcsolatom is, sok mindenen kellett keresztülmennünk a férjemmel azért, hogy most ilyen jó legyen, mint amilyen most. Mert most tényleg nagyon jó. Minőségi javulás állt be, amiben mindketten partnerek vagyunk, mindketten akarjuk a változást, és mindketten teszünk is érte.

Mára rengeteg mindent megtanultam, amiből csak profitálni tudok:

– alázatosnak lenni a férjemmel, és néha a gyerekeimmel szemben is
– elhinni, amit mondanak – itt egyaránt gondolok a problémák jelzésére és a bókokra is, amikkel eddig nem tudtam mit kezdeni, mára viszont tudom fogadni, de ehhez is sok “gyakorlás” kellett
– nem játszmázni, nem taktikázni – egy nő szerintem alapból hajlamos a taktikázásra, ami szerintem az esetek igen csekély százalékában jön be
– viselni a nőies ruhákat – amikben ráadásul jól is érzem magam
– dolgozni azon, hogy mindig lehet jobb és jobb
– nem belesüppedni a jelenbe, hanem tenni azért, hogy a holnap mindig kicsit más legyen – ha már másik úton jövünk haza az oviból, az is rengeteget számít, nekik is és nekem is.
– elfogadni másokat olyannak, amilyenek
– elfogadni azt, hogy vannak olyan testrészeim, amiken nem tudok változtatni, és büszkén vállalni azokat.

És hogy miket szeretek 34 évesen? Szeretem:

– nézni, ahogy a gyerekeim minden este küzdenek az álommanók ellen, és ahogy a szemük lecsukódik, kinyílik, majd újra lecsukódik elalvás előtt
– hogy Kornél napjában 100-szor is elmondja: “Ana, nézd!”
– visszahallani Pollitól a saját mondataimat és gesztusaimat – na, ezt Koresz is jól megtanulta már – és némán kuncogni rajtuk – “Anya, ez most full kamu volt, amit mondtál”
– ahogy együtt játszanak, és van 5 perc szusszanásnyi idő – nem több, mert kb 5 perc után jön az árulkodás, majd újabb 5 perc nyugi következik
– ahogy a férjemmel néha, csendben elvonulunk, hogy megöleljük, megcsókoljuk egymást, és legalább három olyan mondatot váltsunk, amibe egyik gyerek se szól bele
– ahogy tervezgetjük a jövőt, a ház bővítését, ahogy alakítjuk a sorsunkat
– hogy az a pár ember, akit a barátomnak mondhatok, tényleg szeret engem, és ezt mindig be is bizonyítja
– és azt, amikor csend van a lakásban, lefekszem az ágyra, és nem hallok semmit, csak a férjem szuszogását, és tudom, itthon vagyok…

Halász-Szabó Klaudia
Diós Könyvek