Gellért, Mercédesz

Hídlap

A tudás meddig büszkeség? – Dió blog 35. rész

Pár héttel ezelőtt az egyik óvó néni nagyon “jókat” mondott Polliról és a képességeiről, amiket nem nagyon szeretnék ecsetelni, a lényeg az, hogy véleménye szerint, és talán más óvó nénik szerint is kicsit előrébb jár a koránál, és ezt lehet benne nyugodtan erősíteni, lehet neki olyan feladatokat adni, mint akár egy hatévesnek. Azt is mondta, hogy az, amit csinálunk – nevelés, játszás, szabályok felállítása, tanítás, stb…, – nagyon jól csináljuk – édesapa is és én is, és látszik rajta az erős és biztos szociális háttér.

Azzal, hogy ügyesebb a korabeli gyerekeknél valahol tisztában is voltunk, mert már másfél évesen mondókázott, és egész mondatokban beszélt, de mivel mindenki számára a saját gyereke a legnagyobb csoda, ezért nem nagyon reklámoztuk ezt, csendben örülünk neki. Nyilván, a barátok előtt azért bemutatóztunk néha, “szegély” olyan volt, mint egy cirkuszi oroszlán, akinek a tüzes karikán kell átugornia, de úgy látszott, élvezi, mert szívesen csinálta.

Viszont azt is mondta az óvó néni, hogy egy dolgot azért lehetne benne erősíteni, mégpedig azt, hogy igenis legyen büszke arra, amit tud. Ebben tökéletesen igaza van, mert – mostanában, hogy nagyobb lett és kialakulóban van az öntudata, néha előfordul, hogy ha még nem érzi magát komfortosan egy helyzetben, akkor kicsit szégyenlőssé válik, és hátrébb lép három lépést. Aztán később produkálja magát, de nem megy mindig “kérésre”, ami valahol normális is, én is sokszor vagyok zavarban, és nem szívesen szavalom el a 32 éves lettem én című verset kérésre, de ezzel a gondolatmenettel el is követem az egyik legnagyobb hibát: hasonlítgatok… Nincs annál rosszabb, mint amikor azt hallom, főleg idősebb generációtól, hogy “jah, a te szüleid is így csinálták, neked is így kell”, “nem csodálom, hogy hülye vagy matekból, anyád/apád is az volt”, “milyen szépen szavalsz, de hát anyád/apád is mindig is szépen beszélt”.

Az, hogy ki miben jó, annak egy értéknek kellene lennie, nem pedig egy természetes dolognak. Gének ide vagy oda, a tanulás akkor is szuper dolog, és annak, ha valaki gyenge valamiben, annak egy erősítendő tulajdonságnak, nem pedig egy előre megválaszolt „anyád/apád is ilyen volt”, viszonylag rövidre zárt kategóriának kellene lennie.

Szóval mióta ezt jelezte az óvó néni, azóta szinte minden nap elmondom neki, hogy: “Pollikám, fantasztikus dolog, hogy ennyi mindent tudsz már, legyél rá büszke”. Tényleg így is gondolom, hogy az a rengeteg tudás, amit a kis agyában összegyűjtött hatalmas dolog, és nyugodtan vállalja fel, legyen rá tényleg büszke.

Bízom benne, hogy a sulykolásnak azért meglesz az eredménye, és tényleg büszke lesz a megszerzett tudására. Ugyanekkor viszont – természetesen – el is bizonytalanodom: meddig “célszerű” benne erősíteni a magabiztosságot, meddig “érték a tudás?” Itt konkrétan arra gondolok, hogy emlékezzünk vissza, minden osztályban, már az általános iskolában volt minimum egy stréber, akit kevésbé szerettek, mert folyton jó jegyeket szerzett, mert jelentkezett órán, és nem volt “ciki” számára a tanulás.

Mikor változunk át kegyetlenné, és mikor kezdjük ki azokat, akik tudnak, tanulnak és mernek? Merik felvállalni a tudást, és emiatt szívnak, mert valahol arrafelé tart a társadalmunk, hogy a tudás és a tanulás gáz. Vajon honnan jönnek ezek a minták? Én például eleve nem tudom elképzelni, hogy a gyerekeim bárkit is kicsúfoljanak, pláne nem azért, mert tud valamit- persze még viszonylag kicsik, szóval nem vagyok naiv, változhatnak is, de ezerrel dolgozunk azon, hogy tudják, mi a helyes és helytelen. Inkább azt tanítom nekik, hogy milyen ügyes a másik kisgyerek, hogy megtanult valamit, amit ők mondjuk nem tudnak, és nyitva hagyom a lehetőséget, hogy ők is megtanulják, ha érdekli őket. Igazából én hálás vagyok azért, ha más gyereke többet tud, mint az enyémek, mert látom, hogy miket lehet még megtanítani.
Az egyik nap Solymáron látogattuk meg az egyik barátunkékat és a két gyerkőcüket, ahol ott volt még egy barátnőnk a két lurkójával, és két dolgot is megtanult Polli: a hét napjait dalba szedve – köszönjük Zselyke, és a hónapokat – köszönjük Panka. 🙂

Szerintem az a legnagyobb baromság, ha valakit azért kezdenek ki egy osztályban, mert tanul, és szégyen, hogy az ilyen „tanulós” típusú gyerekeknek mentegetőzniük kell, vagy éppen eltitkolni a tudásukat.

Értem én, hogy a gyerekek gonoszak, és mindenkit kikezdenek, de könyörgöm, ha otthon teljesen más mintát látnak, akkor eszükbe se jut az ilyesmi…

Halász-Szabó Klaudia
Diós Könyvek
Fotó: Dreamstime