Gyárfás

Hídlap

Kornél – Dió blog 36. rész

Férfinév.
A kisfiam.
Egy igazi kis tökös legény.
Világos barna haj, zöldes szem.
Közel betöltött 2 életév.
Lelkiismeret-furdalásom állandó tárgya.

Polli már betöltötte a 2 évet, mikor Korci megszületett, és szinte észre sem vesszük, de már lassan az Ő 2 éves szülinapjára készülünk. Valahogy rá nem jut annyi idő, mint amennyit szeretnék, és emiatt állandó görcsben vagyok – se babanapló a születéséről, a fejlődéséről – még szerencse, hogy a tavalyi naptárba feljegyeztem, hogy mikor kezdett mászni, meg járni-, se eltöltött hosszú órák a konyhában, amik azzal teltek, hogy “Nézd, ez itt a cica, ez itt a kutyus. Mit csinál a cica? És a kutyus?”

Pollival azt gondolom, igazi tankönyvi édesanya voltam, egész nap jártattam a számat, tanítgattam, fejlesztgettem, szabályokat alkottam, amiket aztán öncélúan felülírtam és újakat hoztam. Állandóan jelen voltam az életében.

Kornél pedig egyszerűen csak létezik. Feltalálja magát, jön, megy, intézi a dolgait, és él bele a világba, én pedig sokszor csak nézem, és azt gondolom:
– Na, ma se tanítottam neki semmit…

Tavaly, amikor épphogy megtanult járni, már egyedül kiment a szúnyoghálós ajtón, lemászott a lépcsőn, hátrament a trambulinhoz, felment rá – ez 3 lépcsőt jelent – és egyedül ugrált, majd ha végzett, lemászott és elkezdett mást csinálni. Ha nem láttam volna, nem hittem volna el, hogy egy 1 éves gyerek ennyire önálló tud lenni, de igen.

Van egy hihetetlen jó tulajdonsága, amit biztos, hogy nem én tanítottam neki, mert rám az sajnos “szinte” egyáltalán nem jellemző, mégpedig a rend szeretete és tisztelete. Csodálattal nézem, ahogy az innivalós üvegét mindig valamilyen polcra teszi, állítva (!), a cipőjét, ha a fürdőben veszi le, kiviszi a helyére és nem szétdobálja – én otthagyom, ahol kiesek belőle-, ha valamelyik helyiségből elhoz egy játékot, akkor, ha végzett, ugyanoda viszi vissza. Télen például az egyik mamánál voltunk este, és Korci játszott egy zenélő játékkal. Már indultunk haza, és a kezében maradt a játék, fogta, visszament a szobába, ahol játszott vele, és oda tette vissza, ahonnan elvette. Bámulatos volt. Főleg azért, mert én tényleg a másik véglet vagyok – bár javuló tendenciát mutatok.

Már mond egy csomó szót, amit örömmel hallgatok, mert azért mégiscsak visszaköszön, hogy nem annyira sokat, de foglalkozok vele. Minden evéskor – a nagy, asztalnál ülős evésekre gondolok – átolvassuk a képes könyvet, amit a nagynénjétől kapott, így ismerős képek köszönnek vissza, és tényleg egyre több mindent tud. Fantasztikus dolog ez a fejlődés.

Ha magamba nézek, akkor némi kudarcként és rossz szájízzel állapítom meg, hogy egész egyszerűen nincs türelmem már úgy foglalkozni vele, mint Pollival volt. Itthon vagyok már 4 éve, azt érzem, hogy kell, hogy mást is csináljak – szerencsére itt a jó idő, mert tuti becsavarodtam volna, ha még egy hónapig be vagyunk zárva. Viszont azt is el kell tudnom fogadni, és meg kell tanulnom, hogy nem csak a direkt tanítás a tanítás. Azzal, hogy együtt kertészkedünk, együtt szedjük fel a kutya kakit a kertből, elültetjük a magokat, összeszedjük a rőzsét, vagy éppen ebédet főzünk, mosogatunk és porszívózunk, ezekkel is egy csomó mindent tanul a gyerek.

Az állandó lelkiismeret-furdalást magunknak kell legyőznünk, és ebben az van a segítségünkre, ha meghalljuk a dicséretet, hiszen az, aki ilyen vagy olyan – direkt vagy indirekt – módon, de tanítja a gyerekét, foglalkozik vele, annak van visszhangja. Az oviban, a bölcsiben, a boltban, az utcán, és ezeket halljuk meg és tanuljuk meg elfogadni, elraktározni magunkban.

Eleve emberfeletti erőt kíván a két gyerek közötti állandó igazságtétel, szigorúan, érthetően és szeretetteljesen, és tudom, hogy egy anya állandó kimerültségi helyzetben van, mert rengeteg mindenkinek meg akar felelni. Épp ezért töltődjünk és halljuk meg a kedves és dicsérő szavakat.

A második gyerek sose lesz az első – tudom, közhely- de ne várjunk el magunktól olyanokat, amiket egyszerűen nem lehet teljesíteni. Az első gyerek egy csoda, erről nem tehet senki, ez van, viszont a második is az! Hiszem, hogy azért van bennünk ennyi lelkiismeret-furdalás, mert mindenhonnan azt halljuk: a második gyerek sosem lesz olyan, mint az első. Már miért is kéne, hogy olyan legyen? Minden várandósság egy csoda, tök mindegy, hogy hanyadszorra terhes valaki – az ötödiknél talán már nincs az a WOW élmény -, minden szülés és születés maga a csoda.

Igen, az első mindig nagyobb, értelmesebb, felnőttesebb lesz, mint a második. Igen, nagy valószínűséggel az anyák 75%-a érzi úgy, hogy kevesebbet foglalkozik a kis tesóval, és emiatt szar anyának tartja magát, de ez egy baromság. Néha kicsit üljünk le és nézzük meg a kis tesót. Ahogy viselkedik, ahogy eljátszik, ahogy másokkal bán, ahogy a nagy tesóra néz, és ahogy tőle is tanul dolgokat. Ezek a kis gesztusok, mozdulatok, mind mi, anyák – és apák – vagyunk, akik visszaköszönünk bennük.

Lehet, hogy nem úgy tanítgattuk a piciket, mint a nagyokat, de tanítgattuk, a szívünket – lelkünket beletettük, és ez mindig visszaköszön. Ne hallgassunk senkire, csak magunkra, és raktározzuk el a dicsérő szavakat.

Halász-Szabó Klaudia
Diós Könyvek

  • Elindult a regisztráció az Online Számla rendszerben

    A július elsejétől kötelező számlaadat-szolgáltatáshoz regisztrálnia kell mindenkinek, aki belföldi adóalanyok számára legalább 100 ezer forint áfatartalmú számlát állít ki akár számlázó programmal, akár számlatömbben.

    Hídlap
  • A Motorosk is lehetnek Angyalok

    Idén negyedik alkalommal szervezik meg a június 23-án, „A Motorosok is lehetnek Angyalok” jótékonysági motoros felvonulást. A rendezvény mottója utal a jótékonysági és adománygyűjtő szándékra, hiszen a motorosokat szólítják meg, és kérik, hogy “bújjanak angyalbőrbe” és adományukkal támogassák az esztergomi Vaszary Kolos Kórházat.

    Hídlap