Itt az új blogunk első része!

Ahogy ígértük, mától egy új blog indul a Hídlapon. Ezentúl, minden hétfő este egy fiatal, kétgyermekes családanya, Dió vendégbejegyzéseit olvashatják oldalunkon. A blog elsősorban a gyereknevelésről, a félelmekről, az örömkönnyekről, a testvérharcról, a kicsik melletti házaséletről és a mindennapi nehézségekről, vidámságokról szól. Jöjjön az első rész!

Ahogy ígértük, mától egy új blog indul a Hídlapon. Ezentúl, minden hétfő este egy fiatal, kétgyermekes családanya, Dió vendégbejegyzéseit olvashatják oldalunkon. A blog elsősorban a gyereknevelésről, a félelmekről, az örömkönnyekről, a testvérharcról, a kicsik melletti házaséletről és a mindennapi nehézségekről, vidámságokról szól. Jöjjön az első rész!

1. Az életben vannak dolgok, amikről az ember úgy gondolja, hogy: “Á, megvan pikk-pakk.” Nálunk ez a következőképpen volt igaz. “Fessük át a nagyszobát! Úgyis megvan pikk-pakk!” 3 teljes napig szívtunk vele. “Újítsuk fel a konyhabútort!” Ennek a remek ötletnek a kivitelezéséhez az öntapadóş fóliát alkalmaztuk, szintén három teljes napot szívtunk vele, de hozzáteszem megérte, mert spóroltunk vele egy kis pénzt. A kedvencem: fessük le a kerítést! Na, ezzel ugyan csak két napot szívtunk, de azt a tűző napon, és szó szerint. Két napig szívtuk a tömény hígító szagát. Nem is értem, mit gondoltunk. Ja, persze azt, hogy csináljuk, hisz megvan pikk-pakk. Nos, bevallom, 8 éve lakunk ugyanabban a házban, a kerítésfestésnek még az első évben nekifutottunk, de még mindig csak a külső oldala van lefestve. Persze, már az is málik le, szóval érik az újabb nekifutás…

Tulajdonképp, ha belegondolok, a “pikk-pakk” ötletek kilencven százaléka tőlem származik, ezért nem lesz meglepő, ha azt mondom, a kisbaba témával is így voltam. Á, tuti sikerül pikk-pakk…

2013 januárjában álltunk neki az első próbálkozásoknak, mondhatni gőzerővel vetettük bele magunkat a gyerekvállalás fellegvárába, ami az első hónapban kudarccal végződött. Aztán a másodikban is. A harmadikban is, és ez így ment hónapról hónapra. A sikertelen tesztek viszont egy új “hobbit” alakítottak ki bennem: notórius tesztelő lettem. Egyszerűen imádtam tesztelni, mert megvolt a maga kis ünnepi hangulata. Már jóval az esedékesség előtt elkezdtem, ami a következőképp zajlott: minden reggel felkeltem, szépen felöltöztettem a lelkem a pici első fogadtatására, megcsináltam a tesztet, és vártam. Hosszú, vánszorgó másodperceket. Ezalatt szőttem az álmokat, hogy milyen lesz, ha tényleg pozitív lesz a teszt, hogy fogom elmondani J-nek, a férjemnek, milyen lesz, ha megszületik, és mikor úgy éreztem eljött az idő, ellenőriztem a tesztet. Negatív.

A forgatókönyv ugyanaz: kivittem a neonlámpához, a fény felé tartottam, kapargattam – igen, elég undorító, de akkor kit érdekelt? – és szomorúan konstatáltam, hogy ez bizony negatív. Nem baj, majd holnap, nyugtatgattam magam minden egyes alkalommal.

A férjem irtó rendes volt, mert látta, hogy a tesztelés nekem mekkora örömöt okoz, ezért külföldről rendelt is nekem 40 darab terhességi tesztet. 40 darabot! Az azért már elég komoly kis csomag, nem kellett szívbajoskodnom a tesztekkel, na de nem is tettem. Viszont a kezdeti lelkesedésem elég korán áthajlott tiszta szívből való zokogásba, és amikor elérkezett végre a tesztelési idő, és a negatív tesztek egész sorát dobtam ki, a szívem darabokra tört.

De nem adtam fel, és minden hónapban ugyanúgy vonultam a fürdőszobába, és ugyanúgy vártam. Mert így is imádtam. Ez egy lehetőség volt arra, hogy ott legyen a két csík. És egyszer csak ott volt…

Share on facebook
Share on twitter
Share on linkedin

Szólj hozzá!

info@hidlap.hu

©  hidlap.hu — Minden jog fenntartva!