Rossz anya? – Dió blog 4. rész

Régebben, amikor még nem volt gyerekem, teljesen máshogy néztem az anyákról szóló filmeket. Rendesen kiakadtam, amikor azt láttam, hogy az anyák isznak, buliznak, esetleg dohányoznak. Mindig azt gondoltam: “Jézus, minek az ilyennek gyerek?” Azért ma már kicsit másképp látom az anyák helyzetét.

Régebben, amikor még nem volt gyerekem, teljesen máshogy néztem az anyákról szóló filmeket. Rendesen kiakadtam, amikor azt láttam, hogy az anyák isznak, buliznak, esetleg dohányoznak. Mindig azt gondoltam: “Jézus, minek az ilyennek gyerek?”

Azért ma már kicsit másképp látom az anyák helyzetét – valójában nem tudom, hogy akkor mit gondoltam, min akadtam ki. Be kell vallanom, vannak napok, amikor azt gondolom, ha most nem iszom meg egy pohár bort, akkor tuti leugrok egy hídról. De ezek a napok annyira kikészítenek, hogy a nap végére még egy üveg bort sincs erőm kinyitni.

Önámítás vagy kegyes hazugság lenne azt gondolni, hogy egy anyának állandóan csupa rózsaszín felhő az élete, mert igenis vannak kemény napok. Azon felül vannak még a kőkemény napok, amikor a gyereknek csak spontán rossz napja van, és egész nap üvölt, nyávog, vagy csak mindenre nemet mond, veri magát a földhöz. Ha esetleg egy kis testvére is van, akkor szinte biztosak lehetünk benne, hogy ő is tuti kedvet kap az egész napos ordításhoz. Mi pedig ott állunk tágra nyílt szemmel, hogy az übercuki gyerekeink ilyenre is képesek, és a szemöldökünket fonjuk be, de nem akárhogy, hanem francia fonásba, mert egyszerűen nem bírjuk tovább. Vannak napok, amikor azt érezzük, kiszaladnánk a világból, mert tényleg nem bírjuk tovább, ennyi volt, nem bír el se a lelkünk, se a fülünk, se az egész testünk, szervezetünk egy újabb hisztit. De folytatjuk, mert tudjuk, nélkülünk megáll a rendszer. Szükség van ránk.

Ezt a gyerekeink is tudják, mert valahol a vég és a vég utáni stádium között egyszer csak befejezik. Talán érzik, hogy anya nem bírja tovább, és megkegyelmeznek nekünk.

El kell tudnunk fogadni – és ez az egyik legnagyobb harc az anyaságban, amit magunkkal szemben vívunk meg-, hogy NEM VAGYUNK ROSSZ ANYÁK, HA NÉHA KIAKADUNK. Ez szerintem abszolút normális és valahol talán a gyerek egészséges fejlődésének is jót tesz, ha látja, mik lesznek a tetteinek következményei. Nem mondom, vannak tényleg kimeríthetetlen türelmű anyák, előttük le a kalappal, de nekik is, mint mindenki másnak megvan a gyenge pontja. Sose hasonlítgassuk magunkat másokhoz, mert míg más lehet, hogy nagyon türelmes, béketűrő és soha nem ordít rá a gyerekére, ellenben lehet, hogy arra mondjuk nem tanítja meg, hogy ne tépjen ki játékot más kezéből.

Nincs olyan, hogy tökéletes anya, de nem is kell arra törekednünk. Vannak rosszabb napok, de higgyük el, az, hogy néha kiakadunk, nem feltétlen okoz a gyerekünkben lelki sérülést, mert ott vannak azok a napok, amikor viszont totál egy hullámhosszon vagyunk. Azok felülírják a ritkább, de kegyetlen napokat. Ha azt érezzük, nem bírjuk tovább, szóljunk és kérjünk csak egy fél órát, amíg üvöltő zene mellett kitomboljuk magunkat, vagy ha van idő, menjünk el táncolni, bulizni, vagy csak egyedül ki a mosdóba a telefonnal, és mint a férfiak nagy része, töltsünk ott el egy fél órát – nyugiban – amíg a napi sajtót, Facebookot vagy bármit átnézünk. Ha nekik jár, nekünk is jár…

Aki lemaradt volna az előző részekről:
Első rész
Második rész
Harmadik rész

Share on facebook
Share on twitter
Share on linkedin

Szólj hozzá!

info@hidlap.hu

©  hidlap.hu — Minden jog fenntartva!