Ovis lesz a kislányom. Be kell vallanom, hogy totál kivagyok. Persze, a lélektani hatásait ismerve, Polli előtt maximálisan titkolom, hogy mennyire aggódok, de ott bent, a szívem legmélyén rettegek.
Tudni kell a lányomról, hogy egy abszolút mimóza alkat, aki nem érti a verekedést, az irigykedést, a durvaságot, a kiabálást és még sorolhatnám. Általában a védekezés leghatékonytalanabb módját választja, a sírást. Magam előtt látom, ahogy az oviban Ő lesz az, akinek a kezéből állandóan kitépik a játékot, akit hátralöknek a sorban, akit fellöknek szaladgálás közben, akinek lerombolják a várát, akinek meghúzzák a haját, akinek összegyűrik a rajzát, akit kicsúfolnak a sok sírás miatt, és nem is sorolom, mert csak görcsbe rándul a gyomrom. Tudom én, hogy az óvó nénik azért őrangyalokként ott figyelnek állandóan és nem hagyják, hogy eldurvuljanak a dolgok, türelmesen, de azért szigorúan vigyáznak a gyerekekre, de mégis rettegek.
Nem hiába, első gyerek, lány is, mimóza is. Azzal nyugtatom magam vagy inkább abban bízom, hogy legalább egy kis karakánságot vesz fel magára. Borzasztó belegondolni, hogy kikerül az én állandóan óvó, védő, magyarázó, mesélő szárnyaim alól és bekerül egy olyan közösségbe, amit nem ismer – se Ő, se én. Nem leszek ott, ha szüksége van rám, nem leszek ott, ha felkel a délutáni alvásból és sír – merthogy szokott sírva ébredni -, nem leszek ott, ha nem akar senki játszani vele, nem leszek ott, ha valaki megbántja, megsebzi, megsérti, nem leszek ott, ha nem akar enni és ezt nagyon nehéz elfogadni.
Sokat gondolkozom azon, hogy vajon melyik a jobb: előre kidurrantani a lufit, a rózsaszín felhőt és elmondani, hogy az ovi egy olyan hely, ahol sajnos találkozhat durvasággal? Sőt, az is lehet, hogy vele lesz valaki durva, de ilyenkor nyugodtan mondja neki, hogy “ez butaság, ne csináld ezt, mert nem esik jól nekem”, és keressen másik játszópajtást. Vagy inkább hagyjam, hadd tapasztalja meg maga, milyen az ovi, és ha azt látom rajta, hogy gond van, akkor beszéljem meg vele a túlélési stratégiákat?
Mindenki túlélte az ovit, ezt is tudom. De nem mindegy, hogy milyen áron. Szeretném, ha a kislányomnak olyan szuper élmény maradna az ovi, mint amilyen nekem volt. Tudom, hogy a mi feladatunk, hogy felismerjük, ha valami nem stimmel, rengeteget, beszélgessünk, beszéltessük, hogy érezze, megbízhat bennünk és bármikor elmondhatja, ha bántja valami.
Ez az első nagy mérföldkő számunkra, mert most fog kiderülni, hogy azalatt a 3 év alatt, amíg itthon volt, mennyire sikerült vele olyan szoros és bizalmas kapcsolatot kialakítani, hogy őszintén elmondja, ha valami rossz dolog történt az oviban. Ebbe persze az is beletartozik, ha esetleg ő csinált valami butaságot. Majd beszámolok az első hetek élményéről.
