Első nap az oviban – Dió blog 7. rész

- Anya, kérlek, ne hagyj itt, anyaaa! Ez volt az utolsó mondat, amit hallottam Pollitól, mielőtt becsukódott a csoportszoba ajtaja.

– Anya, kérlek, ne hagyj itt, anyaaa!
Ez volt az utolsó mondat, amit hallottam Pollitól, mielőtt becsukódott a csoportszoba ajtaja.

Sírt, zokogott, piros volt a kis feje és nem akarta, hogy elmenjek. Én az ajtó másik oldalán sírtam, zokogtam és nem akartam, hogy bemenjen. Vagyis akartam, de nem így. Azt reméltem, nem lesz ennyire durva.

Eljött ez a nap és be kell vallanom, erre nem lehet felkészülni. Az az érzés, ami akkor fog el, amikor a gyerekedet kiengeded a kezedből, átadod, mint egy zsák krumplit, hogy tessék, akkor most más vigyázzon rá, borzasztó. Nem tudod, mi vár rá, és ez az ismeretlen helyzet kikészítő.

Vannak anyák, akik nagyon könnyen veszik ezt az akadályt, és ha esetleg elpityeredik a gyerekük, szilárdan tartják magukat, és racionálisan elmondják, hogy ez az ovi, ahova kötelező járni, és itt csupa játékkal telik az idő, és majd ha anya végzett a munkában, akkor jön érte, és együtt mennek haza.

Vannak gyerekek, akik egyáltalán nem sírnak az első elváláskor, tudják, hogy az ovi egy szuper hely, és minden rendben lesz.

És vagyunk mi, akik mindketten sírunk, mint egy csecsemő, pedig tudjuk, hogy az ovi egy szuper hely, és nagyon kedvesek az óvó nénik, mégis, mikor nyílt a csoportszoba ajtaja és be kellett menni, valami eltört bennünk. Az az érzés, hogy most egy kicsit távol leszünk egymástól mindkettőnket megviselt. Feltételezem, hogy engem jobban. De le a kalappal az óvó nénik és a dadus néni előtt, mert képesek voltak megnyugtatni, holott nem ismeri őket, nem töltött el velük még egyedül egyetlen másodpercet sem, és mégis megnyugodott, mert mikor mentem érte, csillogó szemmel mesélte, hogy mennyire jól érezte magát, és még egy csigás dalt is tanult.

A búcsúra, az elválásra és a gyerek könnyekre nem lehet eléggé felkészülni. Hiába olvas az ember előtte, hogy hogyan kezeljük az első napot, bármennyire is beszéltem sokat, sőt rengeteget Pollinak az oviról, hogy nem leszek ott, de nem is lehetnék, mert ott minden annyira pici, hogy megfájdulna a hátam a kis széken, a lábam lelógna a kiságyról, nem beszélve a mosdóról, ahol még a fél fenekem se férne el. Elmondtam neki, hogy sok-sok nagyon aranyos kisgyerek lesz ott, lesz olyan, akiket már ismer és szeret, de lesznek olyanok is, akikkel még sohasem találkozott, de most megismerkedhet velük. És ott lesznek az óvó nénik, a dadus néni, akik mind azért vannak ott, hogy gondoskodjanak róluk és arról, hogy jól érezzék magukat.

De mikor eljött az a perc, hogy tényleg be kell mennie, mikor tudatosult benne, hogy ANYA tényleg nem lesz ott vele, csak csupa idegen ember, szegény, teljesen magába roskadt, és vigasztalhatatlanul sírt. Hiába készültem erre a verzióra is tudatosan, mégis eltört nálam is a mécses és én is zokogtam. De az ovi tényleg egy varázslatos hely, mert a sírása hamar elszállt és utána olyan vidáman vett részt a játékokban, ahogy általában szokott. Annyira kis cuki…

Share on facebook
Share on twitter
Share on linkedin

Szólj hozzá!

info@hidlap.hu

©  hidlap.hu — Minden jog fenntartva!