Anyai szív – Dió blog 8. rész

Csak feküdtem mellette, és simogattam a haját, belélegeztem minden egyes rezdülését, figyeltem minden egyes szuszogását, lélegzetvételét. Lázasan feküdt mellettem, és félálomban valamit magyarázott. Azt hittem, már álmodik, de egy idő után jól kivehető volt, hogy mit mond: - Úgy vártalak haza, Anya.

Csak feküdtem mellette és simogattam a haját, belélegeztem minden egyes rezdülését, figyeltem minden egyes szuszogását, lélegzetvételét. Lázasan feküdt mellettem, és félálomban valamit magyarázott. Azt hittem, már álmodik, de egy idő után jól kivehető volt, hogy mit mond:
– Úgy vártalak haza, Anya.

Csak pár órát voltam távol, de neki minden bizonnyal végtelennek tűnt. Megsimogattam, és csitítgattam:
– Aludj, kicsi kincsem, pihenned kell!

Mikor már azt hittem, hogy elaludt, újabb mocorgás. Félig nyitott szemhéjak mögül kikukucskált, rám mosolygott, nyugtázta, hogy igen, én vagyok ott mellette még mindig, majd egyszer csak suttogva megszólalt:
– Anya. Csavartam neked valami különlegeset a boltban. Egy pingvint. Mert tudom, hogy szereted. Csak neked csavartam.

Ezek olyan mondatok, amik minden anyai szívet egy kicsit összeszorítanak, melegséggel, libabőrrel töltenek el, és ami miatt hálát adunk a Jóistennek, hogy Őket kaptuk. Hogy minket választottak!

Csak feküdtem mellette és néztem, ahogy elalszik. Simogattam a kis hátát, figyeltem, ahogy minden egyes lélegzetvételnél egyre mélyebbre és mélyebbre süllyed, simogattam a haját, az apró kócmócokat, amiket akkor szerzett, amikor az belelógott a levesbe. Simogattam az arcát, ami olyan békés volt, mint amilyen napközben csak nagyon ritkán fordul elő, a fülét, ami olyan helyesen egészíti ki az arcát, és végtelen szeretet töltött el. Néztem, ahogy a folyton mocorgó és táncoló kis lábacskák lassan megnyugszanak, és az egész testét átjárja a csend. Olyan ártatlan, olyan békés, olyan édes, hogy nem találok szavakat. Mikor nőtt meg ilyen nagyra, hogy már ovis lett? Hova lett az az idő, amikor még csak feküdt egy helyben, vagy amikor megtanult kúszni, mászni? Olyan gyorsan eltelik az idő és szomorúan vettem észre, hogy sok mindenre nem is emlékszem már, pedig csak 3 éve volt. Mégis olyan gyorsan törlődnek az emlékek.

Megpróbálok minden apró kis pillanatot feljegyezni, ami VELÜK történik, mert tényleg ők a mindeneim. Akiket valóban teljes őszinteséggel, és feltétel nélkül szeretek. Akikért bármit megtennék. Ők éltetnek, tőlük kapom a legtöbb megerősítést, hogy csak így tovább, folytatni kell, mert megéri.

Csak feküdtem mellette és azon gondolkoztam, mivel érdemeltük azt ki, hogy két ennyire klassz gyermeket szántak nekünk az égiek. Vajon minden szülő, minden édesanya ezt gondolja? Vajon mindenki ennyire hálás? Vajon mindenki ennyire szereti a kis csemetéit, ahogy én? Rajongással, odaadással, türelemmel, néha fogcsikorgatva és rengeteg szeretettel?

Ott feküdtem, és azt kívántam, bárcsak mindig így feküdhetnénk. Bárcsak mindig megtehetném, hogy így öleljem, cirógassam, babusgassam.

Még csak három éves, de olyan nagy már. Mégis az én édes kicsikém marad, örökkön örökké.

Share on facebook
Share on twitter
Share on linkedin

Szólj hozzá!

info@hidlap.hu

©  hidlap.hu — Minden jog fenntartva!