Fontossági sorrend – Dió blog 17. rész

A kisgyerekes létnek vannak nehéz pillanatai, sokszor úgy érezzük, semmire nincs idő, szalad a ház - ahogy szokták mondani, ott a mosatlan a mosogatóban - vagy épp mellette -, a szennyes kosárból kifolyik a szennyes, a mosatlan ruhák önálló életet élnek.

A kisgyerekes létnek vannak nehéz pillanatai, sokszor úgy érezzük, semmire nincs idő, szalad a ház – ahogy szokták mondani, ott a mosatlan a mosogatóban – vagy épp mellette -, a szennyes kosárból kifolyik a szennyes, a mosatlan ruhák önálló életet élnek. A szőnyeg tele van olyan kekszek morzsáival, amit a kis gyöngyszemünk egy óvatlan pillanatban kivett egy felelőtlenül elöl hagyott kekszes dobozból, besurrant vele a szobába, elkezdte majszolni, majd rájött, hogy az építőkockák sokkal szórakoztatóbbak, így a kekszet egy hetyke mozdulattal a földhöz vágta. Majd másodpercek múlván különösen magas decibellel sikítva jelezte, komoly harcban áll a kockákat rejtő doboz tetejével, és mi, mint a szuperhősök, berohanunk a szobába és mértani pontossággal átgázolunk azon az említett majszos, nyálas, a szőnyeg apró szálaiba maximálisan beletapadó kekszen. Majd szívjuk a fogunkat, nagy levegőt veszünk, és a kicsi cseppünk megsegítésére törekszünk a kockákat rejtő dobozzal szembeni harcban és nyugtázzuk, takarítani kellene, mert ez nem állapot.

De nem tesszük, mert úgy érezzük, minden idegszálunkkal arra törekszünk, hogy fejlesszük, tanítgassuk gyönyörű csemeténket: ez a cica, mit csinál a cica, nyáu, nyáú. Majd jöhetnek sorra az állatok, előkerülnek a leporelló könyvek, fáradhatatlanul hallgatjuk a népdalokat – amitől szegény édesapa a falra mászik -, merthogy legyen ritmusérzéke – is – a gyereknek, és a Wellhello és Halott Pénz zenéken kívül a Csicseri borsó és Hej Dunáról fúj a szél szövegével is tisztában legyen. Tanítgatjuk a mondókákat, verseket, rajzolunk, hogy bizonyítsuk, mennyire fejlett a kézügyességünk, és milyen – mások által abszolút felismerhetetlen, de számunkra gyönyörű cicát, kutyust, bocit tudunk rajzolni. Építjük a kockákból a tornyot, és könnybe lábadt szemmel csodáljuk, amikor a kicsi áttér a rombolásból az építésbe, és dicsekedve mondjuk az apjának: Nézd, ezt a kockát Ő tette ide rá! Majd a csemeténk, érezvén, hogy itt most nagy szavak hangzottak el, egy határozott kézmozdulattal leteríti a tornyot, és nyugtázzuk, ez még nem az a nap, amikor a kínai Nagy Fal megépítésre kerül.

Telnek a napok, észre se vesszük, de a mászás átcsapott járásba. Vártuk az áttörést, mint a Nicsak, ki beszél-ben, ahol a gyerek egyszer csak elkezdett járni, de tudomásul kellett vennünk, ez egy folyamat, és látható jelei vannak, hogy a pici lábra fog állni, és először a kanapé mellett, az ágy és szekrény mellett, majd önállóan elindult egy határozott cél felé, és ez nem egyik percről a másikra történt meg. Nem baj, akkor majd a beszéd lesz egy csoda – gondoljuk magunkban, de észre se vesszük, és már mondja, hogy “szia”, “apa”, “cica”, “hinta” és még sorolhatnám. Ugyan nem az Arany Lacinak című verssel kezdte, de így is büszkék vagyunk rá, hiszen elindult egy úton. Egy olyan úton, amit mi alakítunk, formálunk, mi vagyunk a felelősek azért, hogy miket tanul meg. A kutya nem fogja megkérdezni, hogy mennyire volt a ház szétcsúszva, mennyire volt sok mosatlan vagy szennyes, viszont az, hogy a gyerekünk miket tanul meg és milyen értékrendje lesz, csak rajtunk múlik…

Fotó: kicsiarakas.cafeblog.hu

Share on facebook
Share on twitter
Share on linkedin

Szólj hozzá!

info@hidlap.hu

©  hidlap.hu — Minden jog fenntartva!