“De anya, segíteni szeretettem volna!” – Dió blog 18. rész

Mindig meglepődöm azon, hogy mennyire sokat kell még fejlődnöm az édesanya létben. Na, nem mintha profinak érezném magam, inkább csak az van, hogy mindig szembejön egy alkalom, amikor rájövök, nana, ezen változtatni kell.

Mindig meglepődöm azon, hogy mennyire sokat kell még fejlődnöm az édesanya létben. Na, nem mintha profinak érezném magam, inkább csak az van, hogy mindig szembejön egy alkalom, amikor rájövök, nana, ezen változtatni kell. Most épp a karácsonyi készülődés körüli teendőkkel kapcsolatban éreztem úgy, hogy kicsit belebuktam, nem úgy történtek a dolgok, ahogy fejben elterveztem.

Minden évben tartunk egy kis összejövetelt a barátoknak, egy közös karácsonyozást. Ilyenkor mi vagyunk a házigazdák, és eddig minden évben kézzel készített karácsonyi díszeket kaptak tőlünk, amiket nagyrészt én készítettem. Tavaly már nem volt olyan könnyű, mert ugye Korci akkor már javában velünk éldegélt, de J – a férjem – egy kis időre bevállalta a két gyereket és elkészültek a díszek.

Idén elhatároztam, hogy együtt készítjük őket Pollival, mégiscsak már 3 éves elmúlt, tuti nem lesz gond. Nem lövöm le a poént, hogy mi lesz idén a meglepi, de annyit azért elárulhatok, hogy idén is filc anyagból készülnek. Kitaláltam, hogy a varrás helyett a ragasztópisztolyozás mennyivel egyszerűbb munkafolyamatot eredményez, így meg is beszéltem Pollival, hogy délelőtt vagdosunk – azt imád -, az alvás után pedig ragasztunk.

Annyira cuki volt, teljesen bezsongott, hogy együtt készítjük a díszeket, nagy lelkesen magyarázta, hogy akkor melyiket kinek fogja adni, és természetesen sajátokat is gyártott.

Az alvás után beüzemeltük a ragasztópisztolyt, szépen elmagyaráztam neki, hogy ”akkor én most itt meg itt beragasztózom, te pedig ragaszd oda mértani pontossággal a dísz másik felét”. Persze, Anya – hangzott a válasz.

Olyan jó lesz, gondoltam magamban…

Mikor bemelegedett a ragasztópisztoly, rögtön láttam, hogy baromira nem fogunk elférni a picike asztalnál, ezért nyakatekert módon gyorsan beragasztóztam a folyó forró ragasztóval a dísz egyik felét, közben végigcsurgattam a forró ragasztót a kézfejemen, és lelkesen mondtam Pollinak, hogy: akkor most gyorsan illeszd össze, de rendesen passzoljon, oda figyelj, kicsikém, jaj, ne, ah, megszáradt…

Na, nem baj, gyere, beragasztózzuk újra, gyorsan bekentem, de éreztem, hogy megy fel az agyvizem, lüktet az ér a fejemen, és elkezd rólam folyni az izzadság.

– Gyere, kicsikém, figyelj, beragasztóztam, gyorsan illesszük rá.
– De anya, én úgy gondoltam, hogy ne így, hanem máshogy csináljuk.
Megint megszáradt a ragasztó. Na, jól van, akkor hagyjuk, gyere, ülj át a másik székre.
– De anya, segíteni szeretettem volna!
– De nem azt csinálod, amire kértelek, és kétszer megszáradt a ragasztó… Figyelj, vágok neked ki saját díszt és azt úgy díszíted fel, ahogy csak szeretnéd, jó?
– Jól van, anya…

Ekkor rájöttem, hogy egy igazi barom vagyok. Kit érdekel, hogy nem illeszkedik pontosan a dísz két oldala? Majd levágom ollóval. Kit érdekel, hogy megszáradt a ragasztó? Majd újraragasztom, ha épp lesz időm.

Rájöttem, hogy én sokkal nehezebben lazulok el, mint J, aki sokkal jobb ebben, mint én. Rengeteget főznek együtt Pollival, és szoktam hallani, hogy jaj, ne, túl sok lett a liszt vagy a tej, vagy bármi, de mindig megoldja, és tök jól elszórakoznak, emellett még finomak is, amiket együtt készítenek. Ha én sütök, akkor valahogy nem tudom elengedni azt, hogy tökéletes legyen, és csak nagyon nehezen engedem ki a kezem közül a teendőket, pedig ebbe bele kell tanulnom, mert olyan szuper perceket lehet szerezni nem csak nekik, de magunknak is. Na meg, ezek a gyerekek már iszonyat büszkék tudnak lenni, és olyan jó azt hallani, hogy ezt apával sütöttem, apával szereltem, apával készítettem, hogy én is szeretnék ilyen mondatokat hallani.

Szóval, van még hova fejlődnöm, és csak azt kell elengednem fejben, hogy nem lesz tökéletes. És akkor mi van, ha valami nem tökéletes? Semmi. Nem arra fog emlékezni, hogy pontosan annyi cukor, liszt kerül egy sütibe, amennyi kell, hanem arra, hogy azt anyával meg apával készítette, és milyen jó volt. Szóval, hajrá Dió, kicsit lazulj el!

Fotó: Ági varróműhelye

Share on facebook
Share on twitter
Share on linkedin

Szólj hozzá!

info@hidlap.hu

©  hidlap.hu — Minden jog fenntartva!