Menni vagy maradni? – Dió blog 19. rész

Azt mondják, a pénz nem boldogít. Én inkább másképp fogalmaznék: a pénz megléte sok mindentől távol tart. Bizonyos fajta aggódástól, feszültségtől, türelmetlenségtől és logisztikától. Maga a pénz tényleg nem boldogít, viszont, aki otthon van a gyerekével 2 éves kora után is, tudja, hogy az a kis pénzecske, amit havonta kap, semmire nem elég.

Azt mondják, a pénz nem boldogít. Én inkább másképp fogalmaznék: a pénz megléte sok mindentől távol tart. Bizonyos fajta aggódástól, feszültségtől, türelmetlenségtől és logisztikától. Maga a pénz tényleg nem boldogít, viszont, aki otthon van a gyerekével 2 éves kora után is, tudja, hogy az a kis pénzecske, amit havonta kap, semmire nem elég. Holott mindent szeretnénk megadni a gyerekeinknek, az viszont pénzbe kerül. Ha pénzt szeretnénk, elmegyünk dolgozni, és ott motoszkál bennünk a lelkiismeret furdalás, hogy tényleg megéri? Beadni a piciket bölcsibe azért, hogy visszamenjünk dolgozni?

Értem én, hogy GDP-t kell termelnünk, és hogy a magyar gazdaságnak szüksége van ránk, mint dolgozó mamikra, de a lelkünkkel ki törődik? Ki törődik azzal, hogy mardos minket a lelkiismeret-furdalás: mit okozunk a kicsiben azzal, ha idő előtt közösségbe taszítjuk? Ők nem választják a bölcsit, az ovit se, de ott már elég “nagyok” arra, hogy megértsék, az ovi egy szuper hely, ahol csupa játék és kedves barátok várják őket – jobb esetben. De a bölcsi? A bölcsi tele van olyan picikkel, akik nem tudják elmondani, hogy mi bántja őket, akiket csak az édesanya – vagy az édesapa tud megvigasztalni, akiknek tényleg az egész világot jelentjük – a biztonságot, a nyugalmat, az otthon melegét. Ott motoszkál bennünk, hogy hogy fogja kibírni a kicsi, ki fogja megvigasztalni, ki fogja altatni és megpuszilni a sebét, amíg mi dolgozunk, és pénzt keresünk azért, hogy boldogulni tudjunk? Hogy el tudjuk majd őket vinni angolra, úszásra, focira, tornára, bármire, amiről azt gondoljuk, szükséges a lelki és fizikai fejlődésükhöz.

Egy anya, onnantól, hogy anya lett, megszűnik CSAK nőnek lenni. Mindig anya lesz, anyai ösztönökkel és anyai lélekkel, amihez egy nagy adag lelkiismeret furdalás is társul. Mintha, mikor megszültük a kicsi, édes babánkat, valaki a hátunkra rakott volna egy nagy zsák lelkiismeret-furdalást, titokban kérdezvén – egy egész életen át tartó lelkiismeret-furdalás, maradhat?

Mi pedig cipeljük, birkózunk vele, hol ügyesebben, hol sutábban, hol hangot adván neki, hol némán, magunkat marcangolva.

Vannak édesanyák, akik ilyen vagy olyan okokból, de visszamennek dolgozni, amikor még nincs 3, sőt 2 éves a pici. Ilyenkor mindenki megbélyegzi őket: “Nézd a karrieristát, milyen az ilyennek gyerek?” Holott senki nem tudja, hogy az az édesanya milyen lelkiismeret-furdalással néz szembe nap, mint nap, hogy legszívesebben arcon köpné magát a tükörben, mert nem ezt szerette volna, nem így tervezte el, de ezt kell tenni, mert kell a ruha, a cipő, a különóra, a Jézuska, a születésnap, kirándulni is jó lenne néha elmenni, na meg majd nyaralni is…

Vannak országok, ahol 3-6 hónap múlva vissza “kell” mennie az édesanyának dolgozni. Mi azt mondhatnánk, hogy el vagyunk kényeztetve ezzel a 2 évvel, amíg kvázi nyugodt szívvel lehetünk otthon, mert valamire elegendő pénzt kapunk, de ki hasonlítgat ilyenkor? Ki néz szét az országban, hogy szegény holland anyukáknak, de rossz, bezzeg nekem milyen jó, hogy legalább 2 évig otthon maradhatok a picivel? Szerintem senki. Nyalogatjuk a sebeinket és beletörődünk, hogy ha csak bármi csoda nem történik, nagy valószínűséggel a 2 éves kor lesz a mérföldkő, amikor egy újabb szakaszba lép az édesanya és a pici gyerek élete.

Mindenkinek borzasztó sok erőt kívánok, aki úgy érzi, idő előtt ment vissza dolgozni és nap, mint nap küzd a saját démonjaival.

Fotó: pozitivnap.hu

Share on facebook
Share on twitter
Share on linkedin

Szólj hozzá!

info@hidlap.hu

©  hidlap.hu — Minden jog fenntartva!