MI – Dió blog 21. rész

Tegnap kicsit volt időnk J-vel egymásra... Jót tett mindkettőnknek, rég volt már ilyen, és éreztük, ahogy telnek a napok, egyre távolodunk egymástól. Kicsit olyan volt, mint egy első randis dolog, esetlenek voltunk mindketten, kijöttünk a gyakorlatból.

Tegnap kicsit volt időnk J-vel egymásra… Jót tett mindkettőnknek, rég volt már ilyen, és éreztük, ahogy telnek a napok, egyre távolodunk egymástól. Kicsit olyan volt, mint egy első randis dolog, esetlenek voltunk mindketten, kijöttünk a gyakorlatból. Viszont jó volt, ő elég hamar elaludt, én pedig feküdtem az ágyban, és hallgattam a horkolását. Elképzeltem magamban, ahogy a vér csörgedezik az ereiben, hogy a szívét táplálja, és a szíve ezt hatalmas dobbanásokkal hálálja meg. Emlékszem, egyszer, amikor még albérletben laktunk – egy szobában laktunk, te jó ég -, arra keltem, hogy nem vesz levegőt. Hallgattam és tényleg nem vett. Felkeltettem, mire morcogott, hogy minek ébresztettem édes álmából, én viszont nem firtattam.

Feküdtem, és hallgattam, ahogy szuszog, ahogy másodpercek alatt merül el az álmok bugyrában és változik át vagy szuperhőssé vagy focistává, és figyeltem, hogyan kezd el rángani az egész teste. Sosem tudtam, hogy hogy képes valaki másodpercek alatt álomba merülni, de Ő ebben szerintem világelső volt. Mikor még összebújva aludtunk, nem telt el 10 másodperc és az egész teste rángott, amire Ő is felkelt, és ezeket mondta:

”Bocsi, elcsúsztam a pályán!” “Bocsi, épp harcoltam valakikkel!” “Bocsi, pont jött egy labda” és hasonlók. Ma már meg se próbáljuk az együttalvást, képtelenség.

Szuszogott, morgott és rángott. Eszembe jutott a megismerkedésünk, hogy mennyire más embernek gondoltam, mint aki valójában. Eszembe jutott az első nyaralásunk, amire 1 hetes “járás’ után került sor, és végigpörgettem az agyamban az elmúlt 11 és fél évet. Jézus. 11 és fél. 11,5. Tizenegy és fél. Mindenhogy sok. Szinte még gyerekek voltunk, amikor összejöttünk. Ő, a helyi vagány srác és én, a szürke kisegér, akinek a létezéséről senki nem tudott, még ő sem – azt hitte, budapesti vagyok, pedig mindketten Mezőtúron laktunk.

Ebben a 11,5 évben aztán tényleg minden volt: az örömkönnyeken át, a kölcsönös elhagyástól való félelem miatti zokogáson át, a gyász miatti támaszon keresztül a boldog és aggódó babaváráson át, a bizalom elvesztésén keresztül minden. Aki ismer minket, és ismeri a puttonyunkat, amit mindketten cipelünk, azt gondolja, le a kalappal előttünk, hogy még mindig kitartunk egymás mellett, és amellett, hogy annyit és olyan témákról beszélünk, amilyenekről. Mások szerint hülyék vagyunk, hogy még együtt vagyunk, keresnénk inkább magunknak egy – egy olyan társat, amilyenre a másik vágyik, merthogy kiderült az évek alatt, egyikünk sem olyan, mint amilyenre a másiknak igazán szüksége lenne. Vannak, amiket én nem tudok megadni soha neki, és vannak, amiket Ő nem tud megadni nekem. Volt idő, mikor mindketten próbálkoztunk változni, változtatni, egyikünk erősebben, másikunk kevésbé, de be kell látnunk, nem fogunk megváltozni – kutyából nem lesz szalonna, csak hogy egy jól ismert közhellyel éljek.

Fáradtnak éreztem magam. Nincs több energiám, hogy erőmet megfeszítve állandóan törekedjek a “jól működő kapcsolatra”, a toppon legyek, és garantáljam itthon a harmóniát, a bújást, a kedvességet, a szexisséget, a NŐT viszonzás nélkül. J nem az a fajta, aki udvarol, vagy bókol, aki eláraszt a kedvességével, tőle az érzelmek és azok kinyilvánítása elég távol áll. Valahogy ez hiányzik belőle. Engem viszont ez tölt fel, illetve töltene, főleg amikor a gyerekek miatt kikészülök és minden idegszálammal azon pörgök, hogy csak előttük ne törjek ki sírógörcsben.

Nem engedem tönkremenni a kapcsolatot, mert biztosan érzem, hogy itt és most én vagyok a motor, ami működtet. Én vagyok a vér, ami a szívet dobogásra bírja. Tehát csordogálok tovább és teszem, amit tennem kell.

Végigpörgettem az agyamon, hogy milyen “lehetőségek” jöttek velem szemben, amikkel nem éltem, de rájöttem, azok talán nem is lehetőségek voltak. Az számít igazán lehetőségnek, amivel élünk, hiszen amíg ezt nem tesszük, azok csak útvesztők, amik elbizonytalanítanak, majd a végén megerősítenek abban, jó helyen vagy, ne változtass. Amúgy is elég ragaszkodó típus vagyok, ahogy idősödöm is egyre inkább ezt veszem észre magamon, hogy nem szívesen lépek ki a megszokottból, nem keresem az új lehetőségeket, csak a saját kis kuckómban szeretnék lenni, ahol biztonságban vagyok.

Próbáltam elképzelni az életem, hogy mi lett volna, ha… És azon vettem észre magam, hogy nem bírom másképp elképzelni, csak Vele. Próbáltam elképzelni, hogy mi lenne, ha hirtelen kilépnék ebből az egész mókuskerékből, de nem tudtam és a szívem szorult össze, amikor arra próbáltam gondolni, mi nem lennénk mi többet, csak Ő meg Én. Képtelenség. Mi MI vagyunk, minden gyarlóságunkkal, kiderült titkainkkal, kiteregetett szennyesünkkel. MI tényleg MI vagyunk és tudtam, egy jó MI vagyunk.

Share on facebook
Share on twitter
Share on linkedin

Szólj hozzá!

info@hidlap.hu

©  hidlap.hu — Minden jog fenntartva!