Érzések – Dió blog 23. rész

- Pollikám, mit érzel olyankor, amikor leszidlak? - Inkább nem mondom meg Anya. Nem szeretném, hogy szomorú legyél. - Kicsikém, mondd csak el, kíváncsi vagyok. - Azt, hogy nem szeretsz...

– Pollikám, mit érzel olyankor, amikor leszidlak?
– Inkább nem mondom meg Anya. Nem szeretném, hogy szomorú legyél.
– Kicsikém, mondd csak el, kíváncsi vagyok.
– Azt, hogy nem szeretsz…

Paffffff…
Lefagytam, elfehéredtem, és nem jutottam szóhoz. Egyszerűen nem bírtam megszólalni. Még csak három éves, de ilyenek fordulnak meg a fejében, hogy nem szeretem? Valamit akkor nagyon nem jól csinálok.

– Nézz a szemembe, és figyelj rám. MINDIG nagyon szeretlek. Olyan soha nem lesz, amíg csak a szívem dobog, amíg lélegzem, amíg csak élek, hogy Téged ne szeresselek. Te vagy az életem, a mindenem, a legjobb dolog az életemben. Vannak napok, amikor türelmetlenebb vagyok, és vannak napok, amikor minden nagyon könnyű. Neked is vannak olyan napjaid, amikor olyan vagy, mint egy kisangyal, de vannak napok, amikor nem tudok a kedvedben járni, mert mindenre nemet mondasz, szófogadatlan vagy, és kötekszel velem. Ezeken a napokon előfordul, hogy néha leszidlak, kiabálok veled, dühös vagyok, de ilyenkor is nagyon szeretlek. Érted, amit mondok?
– Igen, Anya.

Ebben a beszélgetésben több dolog is durva volt számomra. Egyrészt sosem gondoltam volna, hogy egy hároméves kislánynak ilyen gondolatai lesznek, és meg is tudja fogalmazni azokat, másrészt, hogy ilyeneket megért, és harmadrészt, hogy a düh, és a szidás ilyen reakciót von maga után. Nyilván Ő még nem tudja teljesen kifejezni azt, amit érez, vagy gondol, de nyilvánvalóan vannak gondolatai, és töpreng, mert nem hezitált mikor kérdeztem, sőt azt mondta, hogy inkább el sem mondja, mert nem szeretné, hogy szomorú legyek. Tehát azt is tudja, hogy ezzel fájdalmat okoz nekem, és azt nem szerette volna.

Ilyenkor, és ehhez hasonló szitukban jövök rá, hogy attól, hogy kicsik még, hihetetlenül fejlettek, tényleg olyanok, mint a mini felnőttek. Konkrét gondolatmenetük van, szövik magukban az eszmei szálakat, és már az is megfordul a fejükben, hogy inkább valamit nem mondanak el, mert nem szeretnék, hogy szomorúak legyünk.

Az az igazság, hogy akkor egy kicsit magamba néztem, és azt éreztem, hogy basszus, kicsit elhanyagoltam Őt. Megfogyatkoztak a puszik, az ölelések, a simogatások, mert sok volt a hiszti, a vita, az ellenkezés, és egyszerűen alkalmam sem volt rá, hogy éreztessem vele, mennyire nagyon szeretem, mert voltak napok, amikor egész nap csak a fegyelmezés, az igazságtétel és a kiabálás ment. Sajnos azt nem tudom, mitől függ, hogy vannak napok, amikor maximálisan passzolunk és egész nap olyan jól elvagyunk, játszunk, rajzolunk, festünk, legózunk, babázunk, főzünk és még sorolhatnám, és vannak napok, amikor már reggel úgy érzem, hogy ez lesz életem leghosszabb napja.

Próbálok tudatosan figyelni az érintésekre, a simogatásokra, az ölelésekre, a puszikra és olyan jó érzés. Kicsit el is felejtettem, milyen jó hozzábújni, megölelni, hogy mennyire feltölt és milyen melegséggel tölt el. Semmi nem adhatja vissza a bőrének simaságát, a hajának illatát, az apró kezeinek puhaságát és a puszijának nyálasságát. Tényleg egy csoda, és sokszor olyan ostobák vagyunk mi, felnőttek. Elvárásokat támasztunk, holott ők még olyan picik, és csak a szeretetünkre vágynak…

Fotó: Pinterest

Share on facebook
Share on twitter
Share on linkedin

Szólj hozzá!

info@hidlap.hu

©  hidlap.hu — Minden jog fenntartva!