Kritika – Dió blog 24. rész

Majdnem minden családban van valaki, aki a gyerekneveléssel kapcsolatos, kiemelkedően erős munkával felépített és sokszor gyenge lábakon álló önbizalmunkat másodpercek alatt képes rommá zúzni…

Majdnem minden családban van valaki, aki a gyerekneveléssel kapcsolatos, kiemelkedően erős munkával felépített és sokszor gyenge lábakon álló önbizalmunkat másodpercek alatt képes rommá zúzni… Az én családom sem kivétel ez alól. Az természetesen mindegy, hogy kiről fog szólni a bejegyzés, csak erőt szeretnék adni azoknak, akiket a karácsonyi rokonlátogatás ebből a szempontból – is – kicsit megviselt, és most kaparják össze magukat a föld alól.

Az első tanácsom – mivel muszáj szépen fogalmaznom: tojni rá!

A második tanácsom: akinek van gyereke, megvolt a lehetősége, hogy azt a mérhetetlenül nagy tudást, amiből a sok remekbeszabott tanács születik, kamatoztassa, gyakorolja. Így az, hogy minket is ellátnak ezek a személyek bicskanyitogató megjegyzésekkel, kritikával, két dolgot jelenthet: tudják, hogy elszúrtak valamit a múltban és szeretnék jóvá tenni, illetve az ő szavaikkal élve, nem szeretnék, hogy ugyanabba a hibába essünk, mint ők. Vagy baromira unatkoznak, ráérnek és az elfoglaltság egyik legjobb eszköze a kritizálás. Tehát a tanácsom: hallgassuk meg, bólogassunk és engedjük el a fülünk mellett!

Az én családomban is akad olyan, akinek nem lehet megfelelni vagy épp a kedvében járni, és aki ugyan felnevelt egy gyereket, mégis olyan megjegyzéseket tesz néha, mintha a Holdról jött volna. Sokszor az az érzésem, hogy akinek már felnőtt gyereke van, elfelejti, milyen is volt az, amikor még pici volt az a gyerek, hogy milyen feladatokkal is kellett szembenézni, hogy mi volt a prioritás, és hogy mi is kell igazából egy édesanyának – na, pont nem a kritizálás. Sajnos “Ő” és én egyáltalán nem vagyunk egy hullámhosszon. Ha megszidom valamelyik gyerekemet, tuti, hogy előttük ássa alá a renomémat és kezd el hihetetlen nagy ömlengéssel magyarázni arról, hogy nem kell így beszélni egy gyerekkel. Majd amikor esetleg van egy “helyzet” és azt mondom, tessék, most mutasd meg, mit is kellene csinálnom – Taníts, Yoda… – akkor közli, hogy nem most kell elkezdeni a gyereket nevelni. Persze, világos…

Szóval, ŐK azok az emberek, akik mindig arra kérdeznek rá, amit még nem tud a magzatkánk: Ó, még nem forog? Ó, még nem áll? Ó, még nem mászik? Ó, még nem beszél? Majd ezek után a kérdések után jön a hatásvadász szöveg: én igazán nem akarok beleszólni, de… Na, és ekkor mondanak valami olyat, amitől az ember haja kihullik, romba dől az a parányi önbizalmunk is, amiről azt gondoltuk, stabil alapokon áll, és ott állunk, elgondolkozunk és hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy Jesszus, igaza van. DE NINCS IGAZA!!!! Ha kell, ezt írjuk ki a hűtőre, legyen benne a tárcánkban vagy a nevét a telefonkönyv névjegyzékében nevezzük át erre: NINCS IGAZA! Így, amikor esetleg telefonon kell vele beszélni, már trenírozzuk magunkat arra, hogy még véletlenül se húzzon fel bennünket.

Sose fogom megérteni, hogy emberek miért gondolják, hogy a kritikával bármi is elérhető, hiszen könyörgöm, lehet, hogy szegény gyerkőc még nem áll, pedig a nagykönyv szerint már állnia kéne, de lehet, hogy kirakja a formabedobós játékot csukott szemmel. Nem azt mondom, vannak figyelemfelkeltő tanácsok, amik szívből jönnek, és amik tényleg baromi hasznosak, na, és nem utolsó sorban olyan mondatokkal vannak megfogalmazva, amitől nem megy fel bennünk a pumpa azonnal. Pollit is azért vittük el fejlesztésre, mert az egyik barátnőm felhívta rá a figyelmet, hogy: “ Te, Dió, tök szuper minden, meg látom, hogy nagyon ügyes ez a kislány, de olyan, mintha csak az egyik oldalát használná a kúszásnál.” Ez nem kritika volt, én egyáltalán nem annak éltem meg, hanem egy olyan tanácsként, amiért egy életen át hálás leszek.

Lehet tanácsolni, de ne kritizáljon senki! Egyszerűen senkinek semmi joga nincs ahhoz, hogy beleszóljon másnak a gyereknevelésébe. A kedves szavakba burkolt tanácsért hálás tudok lenni, de azért, ha valaki totál jogtalanul belemagyaráz az életünkbe, kritizál és a szemmel láthatóan klassz dolgokat sosem emeli ki, azért igenis puffogok.

Halász-Szabó Klaudia
Diós Könyvek

Share on facebook
Share on twitter
Share on linkedin

Szólj hozzá!

info@hidlap.hu

©  hidlap.hu — Minden jog fenntartva!