Mit mondjunk a gyereknek, ha a halálról kérdez? – Dió blog 25. rész

Vajon mikor fordul át bennünk, hogy félünk a haláltól? Mikor lesz egy olyan mumus, amiről nem beszélünk, amitől amennyire csak lehet, távol tartjuk magunkat?

Vajon mikor fordul át bennünk, hogy félünk a haláltól? Mikor lesz egy olyan mumus, amiről nem beszélünk, amitől amennyire csak lehet, távol tartjuk magunkat?

A gyerekek is baromi érdekesek ebből a szempontból, mert most még olyan okosak, előítélet mentesek, és nincsenek bennük prekoncepciók, csak a tényeket veszik számításba – azokat a tényeket, amiket mi azoknak gondolunk, és amiket mi mondunk el nekik.

Pollival egyik sétánk alkalmával a halálról beszélgettünk, illetve ő szegezte nekem a kérdést:
– Anya, mi az, hogy halál? Mi történik azzal, aki meghal?

Elgondolkoztam. Két lehetőség állt előttem, vagy elkezdek valamit kitalálni, hebegni-habogni és eltussolni ezt a témát, vagy kerek perec válaszolok neki. Az utóbbit választottam.
– A halál az, amikor valakinek megszűnik a szíve dobogni, amikor nem lélegzik többet. Olyan, mintha mély álomba merülne, de soha többet nem kel fel.

Mély csend, látom rajta, hogy gondolkozik.
– Most min gondolkozol?
– Mi lesz azokkal, akik meghaltak?
Újabb “kompromittáló kérdés”, Mennyország, Pokol vagy sötét és mély földkupac?

-Tudod, erre nincs jó vagy rossz válasz, erre különböző válaszok vannak. Vannak emberek, akik azt gondolják, hogy azok lelke, akik meghaltak, a Mennyországba mennek, ahol azok laknak, akik már meghaltak. Vannak olyanok, akik szerint, akik meghaltak, azok lelke újjászületik, mondjuk egy másik emberként, vagy épp egy állatként. És vannak olyanok is, akik szerint azokkal, akik meghaltak, nem történik semmi. Eltemetik őket és kész.

– És Anya, szerinted mi lesz velük?

– Szerintem? Szerintem mindenki azt gondolja erről, ami számára a legkedvesebb. Nekem az a legkedvesebb, ha úgy képzelem a halált, hogy azok, akik meghaltak, a Mennyországba kerülnek, és ott találkoznak olyanokkal, akik szintén meghaltak már.
– Igen, anya, ez nekem is tetszik.

Nem mondom, hogy nem izzadtam le és nem könnyebbültem meg, hogy nem kellett a halál okát boncolgatni, hogy miért van az, hogy számunkra olyan fontos emberek egyszer csak meghalnak, egy betegségből már nem tudnak felépülni, vagy arra sem tudtam válaszolni, hogy miért van az, hogy fiatalok is és öregek is meghalhatnak, de érdekes volt látni, hogy foglalkoztatja ez a téma. Nem tudom, mit ír a halál gondolatának gyerekekkel való megvitatásáról a szakirodalom, de azt hiszem, egyelőre nem is fogok beletemetkezni. Úgy látom, egyelőre az én, talán nem minden kérdésre választ adó magyarázatom elég kielégítő számára.

Azt gondolom, hogy sokszor azért nem beszélünk a gyerekeinkkel egy bizonyos témáról, mert félünk, hogy vajon ő mit fog szólni hozzá, de elfelejtjük, hogy bennük még nincs olyan sok emlék, ami bennünket viszont néha sírásra, félelemre vagy dühre sarkall, így talán nem is attól félünk, hogy ő mit fog szólni hozzá, hanem attól, hogy mi magunk hogyan fogunk reagálni rá. Talán első körben a saját démonjainkat kellene leküzdenünk, hogy mi saját magunkkal rendben legyünk, és fesztelenül, tabuk nélkül tudjunk beszélgetni a gyerekeinkkel mindenféle témáról. Velem egy csomó témáról nem beszélgettek, ezért most olyan akadályok, gátak vannak bennem, amikből egy csomót most, 33 évesen kell leküzdenem…

Halász-Szabó Klaudia
Diós könyvek

Share on facebook
Share on twitter
Share on linkedin

Szólj hozzá!

info@hidlap.hu

©  hidlap.hu — Minden jog fenntartva!