A gyerek tükröt mutat nekünk – Dió blog 26. rész

Polli egy baromi jó tükör nekem, mert az, ahogy viselkedek, ahogy beszélek és bánok vele, abszolút visszaköszön. A minap kezembe került egy videó, amin Ő is rajta volt, és ahogy beszélt teljesen olyan volt, mintha én mondanám azokat a szavakat.

Polli egy baromi jó tükör nekem, mert az, ahogy viselkedek, ahogy beszélek és bánok vele, abszolút visszaköszön. A minap kezembe került egy videó, amin Ő is rajta volt, és ahogy beszélt teljesen olyan volt, mintha én mondanám azokat a szavakat. A hangsúly és a szavam járása teljesen visszaköszönt, amin azért jót mosolyogtam. Egy kicsi Dió van felnövőben.

A múltkor viszont a babájával játszott, és azt is hallottam, ahogy megszidta, pont úgy, ahogy én szoktam őt.

“ˇUgye megmondtam, hogy pakold el a játékaidat?! Elpakoltad? Nem pakoltad el. Szót fogadtál? Nem fogadtál.“

Közben pedig hevesen gesztikulált hozzá. Ő állt, a babája lent feküdt a földön. Totál kirázott a hideg… Amit láttam, annak egyrészt nem örültem, mert rossz volt saját magamat visszahallani, látszott az ingerültségem, a türelmetlenségem, és a dühöm. Másrészről pedig ott volt, hogy igenis tudja, hogy miért kapja a “szidást”, mert ugyanazt a jelenetet játszotta el, amiért Őt is megszidtam.

Nyilván, nem vagyok egy üvöltöző házisárkány, de az is tény, hogy próbálunk következetesek maradni, és ha arra kérjük, hogy pakoljon el maga után, akkor ebben is ki tartunk, még ha néha baromi nehéz is. Az is tény, és ezt be is ismerem magamnak, hogy sokszor hamar csattanok fel, holott nem kéne. Sokszor elég lenne csak fújni egyet és szép hangon még egyszer megkérni, hogy “Pollikám, szívem, arra kértelek, hogy pakolj el magad után, addig nincs másik játék”…

A türelmi szintem eléggé imbolyog és egy hosszú nap végére bizony-bizony elfáradok. Mivel mi nem tudjuk azt megcsinálni – és rajtunk kívül még rettenetesen sokan nem -, hogy amikor üvölt a gyerek, akkor átmegyünk a mamához, lepasszoljuk, mi meg elmegyünk egyet bokszolni vagy futni, és egy csatakosra izzadt, kifulladt, ámde minden dühét kiadó mamiként térünk vissza.

A múltkori hisztinél bevallom, elgurult a gyógyszerem. Nem láttam a pipától, nem sok híja volt, hogy berakom Pollit a kádba és letusolom hideg vízzel. Egyszer már leöntöttem egy pohár vízzel, jól megszeppent. Ő se és én se gondoltuk, hogy tényleg megteszem, de megtettem, mert úgy éreztem, nem bírom tovább az ok nélküli üvöltést, és azt hiszem, mindkettőnknek kellett, mert mindketten lehiggadtunk.

Na, de visszatérve… Szóval a múltkori hisztinél azt csináltam – mivel baromi tehetetlennek éreztem magam-, hogy felhívtuk J-t, hogy hagy hallja Ő is, mi megy itthon, amikor nincs itt. Persze, utólag ezt is megbántam, mert igazából tök tehetetlen volt, ráadásul épp úton volt, szóval semmit nem segített, de Polli legalább kicsit lenyugodott, mert elszégyellte magát, hogy az apja is hallja az üvöltését.

Dolgozom azon teljes erőmből, hogy türelmes maradjak, mert nem tehetem meg velük, hogy az üvöltözés eluralkodjon rajtam, csak meg kell találnom azt a módszert, ami segít. Sokszor SAJNOS azon kapom magam, hogy ha társaságban vagyunk, akkor sokkal erőteljesebb vagyok, mintha fitogtatnom kellene, hogy hú, mennyire szigorú anyuka vagyok, itt aztán rend van, ha úgy akarom, holott erre marhára semmi szükség. Ne mások előtt akarjak már egy katonatiszt lenni, hanem megtalálni azt a módszert, ami segít abban, hogy jobban bírjam a toporzékolást, a hisztit. Mert tudom, a hiszti valahol egy egészséges reakció, hiszen egy csomó minden történik vele, és valahol ki kell adnia neki is magából a feszültséget, és látom rajta, hogy egy ilyen tombolás után mennyire megkönnyebbül.

Nyilván a tél, meg a bezártság senkire nincs jó hatással, és talán csak sok az energiája, amit nem tud levezetni. A lényeg, hogy megtaláljam azt, ami nekem segít, hogy könnyebbek legyenek a hétköznapok…

Halász-Szabó Klaudia
Diós Könyvek

Share on facebook
Share on twitter
Share on linkedin

Szólj hozzá!

info@hidlap.hu

©  hidlap.hu — Minden jog fenntartva!